Cikkek

Találkozásom Istennel — A megvilágosodás élménye

Acharya Shree Shankar 2012. november 2. 16 min

Sok alkalom volt, amikor le akartam írni az élményemet, és sokan kérték, hogy írjak és beszéljek róla, de csak néhány alkalommal beszéltem róla egy keveset; szavakba önteni nagyon nehéz feladat volt, de ma, mivel három év telt el, elhatároztam, hogy írok valamit, még ha nem is pontosan az, ami az élmény volt.

Ez a nap nagyon különleges számomra, valójában ezt a napot nem lehet szavakba önteni. Ezen a napon, két évvel ezelőtt, minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult, minden imám meghallgatásra talált, minden meditációm meghozta gyümölcsét. Emlékszem most arra a napra, 2008. október 30-ára, amikor a Himalája hegyei között voltam, kissé távolabb Rishikeshtől. Először 2005-ben jártam ott, és nagyon erős közelséget éreztem ezzel a hellyel, mintha különleges hely volna számomra, ahol valami nagy dolog történhet, valami isteni történhet, de nem volt világos, mikor következik be. Mindent megpróbáltam, ami lehetséges volt, hogy elérjem ezt az örök valóságot előző életeimben, de nem történt meg. Imáim nem találtak meghallgatásra, erőfeszítéseimet, küzdelmemet elutasították. Semmi nem történt igazán. Ma már értem, miért nem történt meg: mert maga a vágy, hogy elérjem ezt a pontot, volt a korlátom és akadályom, amely megakadályozta, hogy találkozzam Istennel. Ez a vágy volt a korlát. Amikor vágy van valamiben, az soha nem lehet lehetséges, mert a vágy egót teremt, és ez az ego mindent megakadályoz, ami megtörténhetne. Most már értem, hogy még az Isten megismerésére irányuló vágy is korlát. Ezt a szemléletet osztom meg ma minden tanítványommal, de akkoriban ez másképp volt számomra. E pont eléréséhez mindenkinek meditálnia kell, mindenkinek áldást kell keresnie, és keresés nélkül semmi nem történik. Amíg a csecsemő nem sír, nem kap ételt, és csak miután sírt, tudja meg az anya, hogy a gyermek éhes, és ad neki ételt; Isten áldásaival is ugyanígy van. Mindenkinek keresnie kell, de mindennek van egy pontja, ahol el kell érnie a telítődést; amikor telítődést mondtam, igen, van egy pillanat, amikor még ennek is meg kell állnia. Repülőre van szükségünk, hogy egy másik országba utazzunk; az utazás során szeretjük az utunkat, szeretünk mindent a repülésben, beleértve a körülöttünk lévő embereket, a repülés kényelmét stb., de egy bizonyos pillanatban, amikor a gép leszáll, maga mögött kell hagynunk, és folytatnunk kell az utunkat. A gondolkodás ugyanígy működik. Egy adott pillanatban el kell hagyni. Csupán a saját erőfeszítéseinkkel semmi sem lehetséges, ezt egész életünkben tudjuk, mert Isten áldásaira is szükségünk van; így csupán a keresés vagy csupán az erőfeszítés nem az, ami bárhová is vezet, de mindig szükségesek, és ehhez áldottnak is kell lenni.

Elengedtem minden vágyamat a keresésre, elengedtem minden erőfeszítésemet, mert valami történt belül, ami nagyon idegen volt számomra. Valóban furcsa volt, és éreztem, hogy valami gyökeres fog történni. Valami nagyon fontos, de nem tudtam pontosan, mi az. Még arra is gondoltam, hogy talán közel a halálom, annyira furcsa volt. Csendben maradtam, hogy szembenézzek a valósággal, és készen álltam arra, ami jönni fog. Épp tíz nappal azelőtt volt, hogy valami elkezdett történni. E tíz nap alatt nem tettem semmit, mert amikor semmi nem történik, mit lehet tenni? Nem volt remény semmire. Megtettem mindent, amit bárki megtehetett, de semmi nem történt, így a legjobb az volt, hogy megállok és figyelek. Ebben az időszakban kezdett valami történni. Ez a nap nagyon jelentős volt, mert minden erőfeszítésemet elengedtem, az igazság keresése megállt; most, ha valaminek meg kellett történnie, akkor ez volt a megfelelő pillanat, hogy megtörténjen. Teljesen mozdulatlanná váltam, és valami elkezdett kiáradni belőlem, egy energia a semmiből kezdett áramlani bennem, emelkedni kezdett, nagy energetikai tevékenység volt, amely olyan teljes volt. Nem egy bizonyos forrásból vagy egy bizonyos pontból jött, hanem mindenhonnan; a semmiből jött, mindenhonnan. A körülöttem lévő természetből jött, mindenből, amit láthattam: a növényekből, a fákból, a kövekből, a földből, az égből, a levegőből, a vízből, a napból, minden elképzelhető helyről. Mindig azt gondoltam, hogy valahonnan jön majd, és hogy messze van tőlem; az igazság messze van, és nem olyan könnyen elérhető; de olyan nagyon tévedtem, hogy nem értettem meg: minden Itt és Most van, és nem SEHOL; mindig közel volt hozzám, és mindig Abban voltam, de nem tudtam, amíg Az el nem kezdett megtörténni velem. Keresésem mindig valami külső felé irányult; ez nagyon gyakori, mert vallási hitekből jövünk, az elme mindig kívül van, a kettősségben, így a keresés valóban rossz volt. Fel kellene hagyni a külső kereséssel, és amíg a külső nem nyilvánul meg, semmi nem történik. Nem kereshetünk valamit, ami már bennünk van, ami már ott van, de kereshetünk valamit, amink nincs. Kereshetünk olyat, amink nincs, de soha nem kereshetünk olyat, amink már van, és ezt most már megértettem. Most kezdtem látni a dolgokat, amelyek közel vannak hozzám, közel hozzám, és abbahagytam, hogy a távolba nézzek.

Az egyetlen dolog, ami visszatarthat valakit, az ego; az ego önmagunkból jön. Sokan még ma is félreértik az advaita filozófiát, és azt hajtogatják: „Én Isten vagyok”; ezek puszta dogmák és sántikáló ismeretek. Az advaita azt mondja: „Cseppek vagyunk az óceánban, és a cseppeknek nincs létezésük, amikor az óceánba hullanak, de még mindig cseppek, és nem maga az óceán.” Ez az, amit az én egója tehet önmagáért. Fel kellene hagynunk az énünk egójának táplálásával. Olyan ez, mint egy növényt öntözni: amint abbahagyod az öntözését, az ego megáll. Elpusztul. Akkor tudni fogjuk, hogy még mi sem létezünk, és csak Isten létezik. Ez nagyon fontos, mert az ego csak több vágyat teremt, a vágyak pedig egyre több illúziót teremtenek, amelyek elzárják az isteniség felé vezető utunkat. Az ego egész célja, az ego egész létezése mindig a jövőben van. A vágyak a jövőben vannak, és soha nem a jelenben, ebben a jelenben. Az ego mindig kivetít, tervez, ezért nagyon fontos megérteni, hogy a jelenben legyünk, mert a jelenben nem lehet ego. Lehetetlen, hogy bárkinek egója legyen, ha a jelenben él. Nos, amikor azt mondtam, hogy tíz nappal korábban abbahagytam minden cselekvést, mielőtt minden megállt volna, maga ez a vágy, maga ez a szomjúság a keresésre állt meg. Nem volt tehát vágy, nem voltak kivetítések, semmi. Megállási pontra érkezett. E pont elérése egy élet alatt nem lehetséges, ezért mondtam, hogy több életen át próbáltam elérni ezt a pontot. A léleknek több fejlődési szakaszon kell átmennie, csak akkor lehetséges. Valójában egy napon mindenkinek el kell érnie ezt a pontot. Bármikor megtörténhet. Senki nem juthat el oda nagyon könnyen, és nem azért éred el hamarabb, mert gyorsan futsz, és nagyszerű technikád van; ez nem lehetséges. Bármit tegyél is, csak akkor történik meg, amikor meg kell történnie, de ugyanakkor nem szabad felhagyni az erőfeszítéssel. Egyik gondolatomban azt mondtam: „Minél inkább futsz valami után, annál inkább távolodik tőled.” Ezt akartam mondani ezzel a gondolattal. Felhagytam azzal, hogy bármi felé törekedjek, egyszerűen mozdulatlanná és csendessé váltam, és mindent a létezésre hagytam. Csak akkor kezdett valami történni. Amikor teljesen ártatlanná válsz, mindent a létezésre hagysz, és azt mondod, hogy semmi nem a tiéd, minden a létezésé, akkor ez tiszta önátadás, és ebből az önátadásból nagy energia árad, amely a semmiből jön. Nos, ez kezdett történni. Ez az egyszerű tehetetlenségből, a vágytalanságból jön. Olvastam egy történetet. Egyszer Krishna éppen ebédelni készült, felesége hozta az ételt, és abban a pillanatban, amikor le akarta tenni a tányérját az asztalra, Krishna kiszaladt az ajtón, és felesége meglepődött. Elhatározta hát, hogy leszedi a tányért az asztalról, de Krishna a semmiből visszatért, és leült ugyanahhoz az asztalhoz. A felesége most zavarban volt, és megkérdezte, mi az oka hirtelen elfutásának, mintha az egész város lángokban állna, és visszatérésének, mintha semmi sem történt volna; Krishna így felelt: „Szeretett hitvesem, egy hívemet rablók támadták meg, és tehetetlenségében a nevemet kiáltotta, így odamentem, hogy segítsek neki; de amikor a helyszínre értem, már nem mondta a nevemet, hanem fegyvert fogott a saját kezébe, és harcolni kezdett; miért harcolnék hát én, ha egyedül is meg tudja tenni? Így visszatértem.” Ilyen a létezés: amikor azt gondolod, hogy meg tudod tenni, és minden a tiéd, akkor ez az ego lesz a korlátod; de amikor átadod magad, akkor az egész létezés összeesküszik az utadért feléje. Először is el kell tűnned, meg kell szűnned létezni, meg kell értened, hogy nem vagy egyedül; csak akkor kezdenek csodák történni. Ezt értettem meg ezekben a napokban. Ebben a tíz napban. E tíz nap során, ahogy az utolsó naphoz közeledtem, egyre több volt az energia, egyre több a boldogság, egyre több a tudatosság. Ez volt az a pillanat, amikor megtapasztaltam a jelen igazi létét. Semmi nem volt a múltból az elmémben, és a jelen volt az egyetlen állapot. Az előző napon valóban furcsa érzés volt, mert valami azt mondta, hogy ez a halál lesz; e pillanat élményét nagyon nehéz szavakba önteni, mert az üdvben való mérhetetlen létállapotát nagyon nehéz szavakra redukálni. Szanszkritul ezt az állapotot SZAT-CSIT-ÁNANDÁ-nak nevezik, de még ez a szó sem felel meg ennek a valódi érzésnek, és csak amikor magad is megtapasztalod, akkor tudod meg, különben csak szavak maradnak. Egész múltam eltűnt, semminek nem volt jelentése abból, ami a múltban történt, egész múltam sötét volt, semmi nem létezett a jelenen kívül. Semmi nem látszott valóban jelenteni a múltat. A napok múlásával még az elme is kezdett eltűnni: a nem-elme állapota. Ez az állapot nagyon különbözött mindentől, amit addig megéltem.

Túl sok volt a boldogság, és nehéz volt kezelni, még fájni is kezdett, és ez a fájdalom a túl sok örömből fakadt. Furcsa volt, mert olyan mérhetetlen élmény volt, amilyen még soha nem történt. Olyan érzés volt, mint újjászületni. Októberben alacsony volt a hőmérséklet a hegyekben, főként tábortűzzel melegítettük a testünket, és korán aludtunk éjjel, így korán keltünk reggel. Egy kis barlanglakásban éltem a hegyekben. Azon a napon az éjszaka közepén elaludtam, és hogy őszinte legyek, ez másféle alvás volt, mert csak a szemem volt csukva, a test ellazult, de én még ébren voltam. Még a saját lélegzetemet is hallottam. Minden furcsa volt, de készen álltam szembenézni mindennel, ami elém kerül. Az egész test lazult, teljesen aludt és lazult, de a tudat teljesen ébren volt, és a csúcsán. Érezni tudtam a különbséget magam és a test között. Ez volt a kettősség bennem itt. Most jött el az idő arra, hogy „a Legfelsőbb Lélek találkozzék a Lélekkel”. Ebben a pillanatban megdöbbensz és megrémülsz az energia miatt, amelyet épp ebben a pillanatban tapasztalsz meg, amely olyan erős és hatalmas. Hirtelen felébredtem álmomból, az éjszaka közepén volt; ébresztő hívás volt, nem az én döntésem, hogy felébredjek. Valami felébresztett. AZ volt, még nem én; semmi nem volt az enyém ebben a pillanatban, és valójában semmi nem a miénk soha. Hatalmas energia volt a szobámban. Az egész szoba, a tábortűz, minden nagyon telítettnek látszott, egy bizonyos erő jelenléte nagyon intenzív volt, és szavak nélküli. Az Üdv, a Béke, a Csend jelenléte volt, valami nagy, amit nem lehet egyszerűen elmondani. Öröm volt, minden. Egyszerűen elmerültem benne. E valóság, ez energia előtt minden más valótlannak, teljesen értelmetlennek tűnt; mi más lehetne olyan jelentős és hálára méltó, mint ez a valóság. Semmi nem lehet valami előtte. Olyan valós volt, és minden más valótlan volt számomra. Ez volt az egyetlen pillanat életemben, amely nem mája volt; minden más ebben a világban mája, csak ez a valóság nem, mert csak ez a valóság létezik. Ez elméleti történetnek hangozhat, de csak az értheti meg, aki megélte ezt az élményt, hogy valójában milyen, hogy valójában milyen érzés. E valóság előtt, amely az egyetlen valóság ebben a létezésben, minden más valótlannak tűnik, mert amikor nagyobb valóságod van, a kisebb, amit ismersz, elveszti értelmét, és amikor a legnagyobb van nálad, akkor minden más elveszti értelmét; ezt akarom itt mondani. Azt álmodod, hogy egy ország elnöke vagy, de amikor reggel felébredsz, csak egy cég alkalmazottja vagy, és most, az élet valóságához képest ennek az álomnak nincs többé értelme; ugyanígy, a valósághoz hasonlítva, a kisebb ismert elveszti fontosságát.

Ez az élmény adta meg nekem az igazi értelmét annak, mi a valóság és mi az illúzió. Ez volt az első alkalom, hogy szemtől szemben találkoztam ezzel a ténnyel. Addig a pillanatig csak könyvekben olvastam ezekről a széles körben használt szavakról, de soha nem volt valódi tapasztalatom, most pedig valósággá vált. Ebben a pillanatban új világ nyílt meg, új dimenzió, új valóság, amelyet bárminek nevezhetsz: Istennek, Valóságnak, Létezésnek; de számomra AZ volt, ami minden. Nem volt sem formája, sem mérete, sem neve, sem semmije. Ott volt mindenütt, és a jelenléte mindenütt érezhető volt. Nem volt szilárd megjelenése, ott volt. Egyszerűen fogalmazva olyan volt, mint egy színtelen zselé, amely olyan puha és olyan átlátszó, hogy meg lehet érinteni, de mégis forma és méret nélküli. Olyan erős volt, és most valóban nehéz érzés volt, mert talán még nem voltam készen találkozni vele, de ott volt. Minden abban a szobában történt. Túl sok volt számomra, és csak el akartam távolodni attól a helytől; elpusztíthatatlan volt. Egész lényem nagyon intenzíven vibrált, és nem volt lehetséges egy másodpercet sem tovább maradnom, így elmentem, nem gondolkodva tovább, és most egy másik, csodálatos világ volt ott. Minden, ami szép és jó, körülöttem volt: az ég, amely olyan tiszta, mint a hegyekben, ellentétben a városokkal; ég, ahol nincsenek fények, így minden csillag látható, olyan ragyogón. A fák, a kövek, a hegyek, minden tele volt élettel és örömmel. Olyan jelenség látni AZT; minden más olyan kicsinek látszik előtte, még az univerzum sem látszik semminek előtte. Volt egy hely, ahol minden nap meditáltam, oda akartam menni, de csoda történt, és saját erőfeszítésem nélkül kezdtem felé haladni; teljesen AZ befolyása alatt történt minden, és most semmi nem volt az enyém, még a legkisebb erőfeszítés sem. Más erők nem hatottak rám, azon kívül: nagy energia volt, amely uralt engem. Teljesen a befolyása alatt voltam. Most jött annak az élménye, amiről korábban beszéltem: csepp voltam addig, és most az óceánba ugrottam; a csepp találkozása volt az óceánnal, és most már nem volt csepp, csak az óceán volt. Én voltam az az óceán, határtalan, teljes. Eltűntem, és egyedül AZ létezett. A meditációs helyem felé mentem, olyan üdvözülten, erőfeszítés nélkül, és csak Isten volt ott, nem többé én. Mindent Isten tett, ez tisztán az istenek kegyelme volt. A vallások elrontották ezt a szép és hatalmas energiát annyi névvel, formával és mérettel, és nagyon korlátozottnak tüntették fel, de valójában nincs korlátozás, túl van mindenen, túl a túlon. Annyi energia volt most bennem, hogy semmi nem látszott lehetetlennek. Amikor Isten ott van, mi lehet lehetetlen? Isten volt a sebesen folyó víz, amelyben úgy haladtam, mint egy hajó, motorral a hátán. Én voltam a hajó, és a motor Isten volt. Ebben a pillanatban az egész természet olyan boldoggá vált, minden egészen más dimenzióban látszott, teljesen tele élettel; még az ég is teljes üdvben látszott, a növények, a fák, a virágok, a fű, a kövek, a ház, minden a természetben; és a hely, ahol ültem, a természetben volt, ahol sok szép fa van, amelyek alatt olyan hűvös ülni, és először látszott olyan fényesnek, mintha lángra kapott volna. Rendkívüli élmény volt. Ezek a fák hívtak, hogy közelebb menjek hozzájuk; inkább azt kellene mondanom, hogy Isten választotta ezt számomra, és ő ment, hogy az üdvöt érezze alattuk. Isten döntése volt, Isten kegyelme, Isten energiája. Most teljes volt; lassan, lassan kijöttem a samādhi ebből az állapotából. Normálissá váltam. Nem volt órám, így nehéz megmondani, mikor kezdődhetett, de talán az éjszaka közepén kezdődött, és amikor reggel visszatértem a szobámba, öt óra harmincöt perc volt, így talán körülbelül öt óráig tarthatott. Ez az öt óra samādhi volt minden; valójában nem lehet időnek nevezni, maga a pillanat időtlen volt, és egy nagy, időtlen, forma nélküli, név nélküli energiaforrással történt, amely az örök teremtés, teremtés nélkül. Attól a naptól fogva nagyon erős lettem belülről, és ez az erő az istenek kegyelméé, az istenek energiájáé, amely bennem áramlik. Nem a test vagyok többé, hanem egy spirituális lélek, amely körülöttem mozog. Minden elmélet valósággá vált. Lényem üdvvé vált, és erőm a szeretet volt. A csend a természetes lét volt bennem. Nagyon hatalmassá váltam; ez a hatalom nem egy diktátoré, hanem a szeretet hatalma, az átalakítás hatalma, a lét hatalma. Ez a hatalom megint csak az, hogy senkit ne bántsunk, hanem az együttérzés. Attól a naptól fogva csak napi 2 órát alszom. Minden tanítványom és barátom kérdezi, hogyan tudok ilyen keveset aludni; nos, most megvan a válasz. Csak a testem pihen, de lényem mindig ébren van, a test körül mozogva.

Itt vagyok, és itt leszek, amíg Isten akarja, és AZ döntése tartott meg a testben. Ez a szál a lélek és a test között. Isten azt akarja, hogy itt legyek, hogy megosszam, amit tudok és amit megtapasztaltam, tehát az istenek akarata tartott itt azoknak az embereknek, akiknek szükségük van rám. Most teljesen kívül voltam az Illúzión. A világ csak illúzió volt, és amikor azt mondom, hogy a világ illúzió, az nem jelenti azt, hogy itt minden valótlan. A fák, a növények, az ég, minden valós, de napról napra változnak, ezért mondjuk, hogy valótlan; és azért is valótlan, mert nem szabadon létezik, hanem Istenben létezik. Tehát az számít, hogyan látunk, amikor megértjük a valóságot és az illúziót. Isten a világ, Isten a létezés, Isten minden, mindenkiben és mindenütt, és egyedül Isten létezik. Az illúzió vagy az ego megakadályozza, hogy az emberek lássák ezt a valóságot; olyan ez, mint amikor por van a szemünkben, amitől csak port látunk, nem a valóságot; ez a por kitisztítható, amikor az ego eltávozik, amikor mentes az illúzióktól. Ha az illúzió ott van, akkor kettősség van: a világ más, és Isten más; ez az Isten itt van egy helyen, az egy másik helyen stb.; de amint valaki kikerül az illúzióból, csak akkor láthatja, hogy minden Isten, és semmi nem létezik; egyedül Isten létezik.

Ez a pont az élet célja, ez a pont az élet rendeltetése. Csak egyet értsünk meg: az emberek gyakran kérdezik tőlem, melyik technika gyors, hogy elérjük ezt az állapotot, és milyen erőfeszítések szükségesek? Erőfeszítés nélkül soha nem éred el, erőfeszítéssel soha senki nem érte el; igen, az állítás ellentmondásosnak hangzik, de így van. Nagy erőfeszítésre lesz szükséged, és csak akkor jön el a pillanat, amikor az erőfeszítés jelentőssé válik. De csak akkor válik jelentőssé, amikor elérted a csúcsot, soha azelőtt; ez a csúcs több élet fejlődésével jön, több élet oly nagy erőfeszítéseivel vagy apró erőfeszítések összegével. Amikor elérted erőfeszítésed legmagasabb csúcsát, mindent megtettél, amit megtehettél; ezt akarja mondani Krishna, amikor azt mondja: „Tegyetek meg mindent, amit tudtok, és hagyjátok rám a többit”; csak akkor, hirtelen, nincs többé szükség arra, hogy bármit tegyünk. Minden magától történik. Csak nagy erőfeszítésekkel válhatsz intenzívvé, teljes szíveddel és egész lelkeddel, nagy hittel abban a valóságban, amely a létezés egyetlen valósága, mérhetetlen önátadással. Ez az a pillanat, amikor azt gondolod, hogy nem vagy önmagad, és ezzel vágytalanná és én-nélkülivé válsz. A meditáció könnyűvé válik; a meditáció nem az, hogy becsukjuk a szemünket és ülünk, vagy mantrát éneklünk, vagy szádhanát végzünk, hanem egyszerűen azt tesszük, amit teszünk, nagy tudatossággal. Csak akkor szállhat le ránk az Üdv e Cunamija, e Cunami, amelyet Istennek nevezünk. Ne próbáld kényszeríteni magad semmire, légy egyszerűen természetes. Ha kényszeríted magad, az nem meditáció. A meditáció csak akkor lehetséges, amikor még a meditáló személy is eltűnik, és csak a tiszta tudat marad. Érj el erre a szintre, és lásd, hogyan történnek a csodák.

Három éve, hogy elérkeztem erre a pontra, ahol az elme megszűnt létezni, és nem-elmévé vált; még az én is megszűnt létezni, és egyedül Isten létezik. Halál és újjászületés volt, amit Feltámadásnak nevezünk. Halál volt, mert mindazok a haszontalan dolgok, amelyek addig voltak, meghaltak, és egy új világ lépett be, és a valóság tanúságot nyert, tehát igazi születés volt, és annak örökkévalósága. Ez volt a találkozásom a Halállal, az Újjászületéssel és az Igazsággal vagy a Végső Valósággal, amelyet ISTENNEK nevezünk.

Szeretet és üdv nektek,

Acharya Shree Shankar

Írjon be néhány betűt: a találatok gépelés közben megjelennek.

Esc Bezárás · / Keresés