Kedves Barátaim! Ez az írás arra törekszik, hogy megértessem veletek az élet fontos vonatkozásait. Az elmétekben kavargó sok kérdésre választ kaptok ebben a jegyzetben.
Mi az élet?
Mi az élet célja?
Miért van annyi fájdalom?
Miért legyen az ember spirituális?
Miért küzdjön az ember a megvilágosodásért?
Az összes vallás és a vak hitek összeesküvése
Miért sikeres csak nagyon kevés házasság az egész világon, legyen szó szerelmi vagy elrendezett házasságról?
AZ ÉLET
Az élet szép, üdvteli. Az élet örök. A születés nem kezdet, és a halál sem vég. A halál egy új utazás kezdete, új élet valahol, valamilyen életformában. Sokan közülünk évezredekkel ezelőtt talán fák voltunk, de az erdőirtás miatt otthagytuk azt az életet, és ezúttal emberként testesültünk meg. Az igazi önvalód kortalan és örök. Krishna azt mondja a Bhagavad Gitában: „Nainam chhindanti shastranii, Nainam Dahati Pravaka”, ami azt jelenti: „Semmilyen fegyver nem pusztíthat el, és tűz sem égethet meg”; ezt a lélekre vonatkoztatva mondja. Ha nyitott vagy, és készen állsz az élet kihívására, akkor az soha nem unalmas, soha nem szomorú. A szomorúság akkor jön, amikor várakozásaid, kivetítéseid vannak. A létezés tudja, mi jó és mi rossz mindenkinek. Megadhatja, amire szükségünk van, nem azt, amit akarunk. Ha megkapod, amire szükséged van, hálásnak kell lenned érte; de az emberek egyre agresszívebben hajszolják álmaikat, annyi vágy, annyi kivetítés, annyi kapzsiság, és igazán senki nem is dolgozik érte. Szanszkritul van egy híres szubhásita: „Punyasya Phalam ichanthi, Punyam nechanthi Manavaaha; Na paapa phalam ichanti, paapam kunvanthi Yatnatha ha”, ami azt mondja: „Az emberek jó eredményt akarnak minden munkájukért, de nem akarják a rosszat, amikor rosszat tesznek, és anélkül, hogy bármit tennének, azt akarják, hogy jó történjék”.
Az életben a legtöbben azzal vesztegetik az idejüket, hogy másokkal hasonlítják össze magukat. Összehasonlítják a barátaik házát, az autót, még a feleségük szépségét, a gyerekeiket, az iskolájukat is, és azzal vesztegetik az idejüket, hogy bebizonyítsák: ők felsőbbrendűek másoknál. Ilyen dolgokra nincs szükség az élethez. Egyszerű időpazarlás. Csak azok tudják élvezni az életet, akik élik; a többiek csupán élő holttestek. Egyszerűen fogalmazva az élet olyan, mint a napfelkelte és a napnyugta. Amikor a nap felkel, megkapjuk a ragyogó fényt, a meleget, az áldást és a szépséget, és ez nem tart örökké, valamikor le kell nyugodnia; de ha a napnyugta miatt aggódsz, elmulasztod ezt az eseményt, és soha nem kapod vissza. Amíg a hegyek mögül felkel, szakaszról szakaszra kell nézned, és amikor a fejed fölé ér, és nagy hőt sugároz, árnyékba kell húzódnod, és élvezned a forróságát; majd amikor nyugaton lenyugszik, abban ismét megvan a maga szépsége. A szép esemény tanújának kell lenned. Ugyanígy a boldogság sem állandó: olyan, mint a napfelkelte, a szomorúság pedig olyan, mint a napnyugta; de ha egy kicsit több a tudatosságod, megérted, hogy holnap újra lesz napfelkelte.
A napfelkelte és a napnyugta egyesítése nem más, mint a megvilágosodás. Teljesen üdvteli állapot. Nincs fájdalma annak, hogy valamit elveszítünk, és nincs boldogsága annak, hogy valamit megszerzünk. Csupán üresnek lenni, egyedül az üdvvel. Ha valami okból boldog vagy, az egy ideig tart; de ha ok nélkül boldog vagy, az örök. Jegyezd meg ezt. Az élet kozmikus összeesküvés, vagy egy tréfa, amelyet a kozmosz játszik.
Senki nem élte még az életet úgy, ahogyan élni kell. Az életet szabadságból, szeretetből és együttérzésből kellene élni. A vallások elrontották az élet e három fontos vonatkozását. A vallások szabályokat kényszerítenek ránk, a vallások sok ostoba dolgot hitetnek el velünk, és aki logikátlan hitet ad neked, az nem más, mint bohóc, és soha nem lehet spirituális vezető. Eszembe jut itt egy történet. „Egyszer egy férj hirtelen visszatért a házba, hogy elvigye az aktáját, amelyet aznap az irodába indulás előtt otthon hagyott. Azonnal visszasietett, amint észrevette, hogy hiányzik az akta. Amikor hazaért, és majdnem 10 percig kopogott, a felesége nem jött, és csak a 16. percben nyitott ajtót, mondván, hogy valami fontos munkát végzett. A férj dühös volt, és bement a szobájukba, ahol az aktáit tartja, és a földön egy munkásnadrágot, férfi alsóneműt és egy pólót talált. Hívta a feleségét, és megkérdezte, kié ez; a tiéd, felelte az asszony. A férj akkor elfogadta, és azt mondta: bocsáss meg, drágám, elfelejtettem. Amikor a férj épp az aktáért nyúlt, meglátott valakit az ablaka alatt, aki ugrani készült, és megkérdezte: ki vagy te alsónemű nélkül, félig meztelenül, és mit keresel itt? Az így felelt: „A buszt jöttem elérni”; akkor a férj adott neki néhány ruhát, és azt mondta: elviszlek a buszmegállóig.” Ha hiszel abban, amit a feleség mondott, akkor a vallásoknak igazuk van. Az én következtetésem: ne higgy senkinek, aki hitrendszert ad neked; inkább kutass magad, és tedd azt, ami boldoggá tesz. Ezt teszi minden vallás, ezt tették a pápák és az összes pap. Hitet adnak neked minden logika nélkül, és amikor megkérdőjelezed, rettenetesen dühösek lesznek, amiért kérdőre vontad őket; annyira szánom ezeket az ártatlan idiótákat, sérti az egójukat, mert ők maguk sem tudják tetteik okát és a válaszokat.
Menjünk vissza a történelembe, és nézzük meg, hogyan hatott az emberekre a vallás és azok, akik beleavatkoztak mások életébe. Jézus Krisztus idejében ő tett egy kijelentést, amely mindenkinek mély fájdalmat okozhatott. Azt mondta: „Csak a szegényeket szereti Isten, ők szabadulnak meg haláluk után, a gazdagok pedig szenvedni fognak itt.” Most kezdődött az igazi probléma. A gazdagok megzavarodtak, mert azt gondolták: ez a misztikus azt mondja, hogy mi nem szabadulunk meg, és azokat, akiknek semmijük sincs, a szó szerinti koldusokat, a szegényeket kedveli Isten. A szegények is összezavarodtak, mert igyekeztek megszabadulni a szegénységtől, és soha nem akartak szegények lenni; ők is nagy házat akartak, kényelmes családi életet minden kényelemmel, a kanapéktól a díszes bútorokig, mindent, amit a gazdagok birtokolnak, de ezt Jézus szava megakasztotta. A szegények még azon is gondolkodtak: ha ilyenek maradnak, tényleg a mennybe jutnak? Nagy zűrzavar. De nem hagyhatták figyelmen kívül egy olyan különleges lény szavait, mint Jézus, aki a vízen jár, a vizet borrá változtatja, és ki tudja, mi mindent még. Csodákkal teli. Senki nem tudja, hányan jutottak ebből a mennybe, de biztos, hogy senki nem volt üdvben.
A csodatévő embereket a csodáikért szeretik, nem azért, ami bennük van. Ha elvesszük a csodákat Krishnától, akkor vége; ha elvesszük a csodákat Jézustól, akkor neki is vége. Jézus a vízen járt, úgy tűnik, de kétlem, hogyan tehette; azt gondolom, gyakran néhány jó úszót vitt magával, vagy a folyó kövein lépkedett; ha a fizikából indulunk ki, mindez olyan ostobán fest. Egyszer a vízből bort csinált; számomra ez bűncselekménynek tűnik, és rács mögé kellene kerülnie, amiért engedély nélkül bort készített vízből. Indiában mindenhez engedély kell, még egy kutyához is. Ezért mindenkinek világosan megmondom: nem olyan ember vagyok, aki csodákat tesz nektek; ne is beszéljünk arról, hogy a folyópart kövein járjak, még az úton sem járok rendesen. Soha nem erőltetem rá senkire a nézeteimet; csak azt mondom: egyszerűen értsétek meg a belátásokat, amelyeket próbálok elmondani, és amelyekkel az üdv felé vezetlek. De ha mégis követni akartok valakit, és ugyanabban az életállapotban akartok maradni, mint korábban, szabadon megtehetitek.
A hit néha nagyon erős, nagyon hasznos és nagyon hatalmas lehet. Évezredekkel ezelőtt élt egy risi, aki szatszangokat tartott a falu népének. Egy napon a témája az Úr Ráma volt. Élt abban a faluban egy halászasszony, akinek az üzlete nagy mértékben megsínylette, hogy a halaival át kellett kelnie a folyón, hogy a városba jusson. Épp ezen a szatszangon vett részt, mert esett az eső. Pontosan amikor belépett a terembe, hallotta, hogy a nagy bölcs azt mondja: ha azt mondod, „Ráma Ráma Ráma”, bármi lehetséges; ekkor a halászasszony kijött a szatszangról, és nagy hite volt Rámában. Azt énekelte: Ráma Ráma Ráma, és saját lábán kelt át a folyón…!!! A következő hónapban ez a nagy bölcs, az úgynevezett legnagyobb bölcs, ismét eljött ugyanoda, és az asszony a bölcs lábaihoz borult, és könyörgött, hogy jöjjön el a házába; a bölcs megdöbbent, miért viselkedik így. Elhatározta hát, hogy elmegy a házába, és amikor az asszony a folyóhoz közeledett, énekelni kezdett, és gyalog átment a folyón, majd a túlparton várta, hogy a bölcs is átkeljen, de ő nem tudta megtenni. Ez a különbség a hit és a hiedelem között. Ennek a bölcsnek csak hiedelme volt, amit az apja, nagyapja mondhatott a „Ráma” szóról, de ennek az asszonynak hite volt.
Az élet célja először is élni és élni hagyni. Először embernek lenni. Nem fizikailag, hanem minden lehetséges módon. Az élet célja tanulni, és megtanítani másoknak, amit tudsz. Megosztani a tudásodat, és elengedni az egódat. Az igazi szannjásza nem a sáfrányszínű ruha viselése, az alkohol elhagyása, a hagyma és a fokhagyma elhagyása, a cölibátusra térés. Mindezek ostoba szannjásza, amelyben az emberek vagy elnyomják, vagy elfojtják érzéseiket, és ilyen emberek soha nem érik el a móksát, a megszabadulást vagy a megvilágosodást. Mindennek magától kell elmúlnia, és ez csak akkor történhet, ha mélyen benne vagy. Ha arra kéred a tigrist, hogy kezdjen füvet enni, lehetetlen, hogy azonnal elhagyja a húst; de lassan, lassan rá lehet szoktatni a zöldségre, hússal keverve, és egy nap megelégszik a zöldséggel, és nem lesz többé szüksége húsra. Nehéz, de nem lehetetlen. Ha ez megtörténik, akkor valódi és tiszta, és se nem elnyomás, se nem elfojtás. Senki nem segíthet neked az életben, és a nap végén neked kell megpróbálnod természetesen megváltozni. Az emberek pszichológushoz járnak tanácsadásra, de kevéssé veszik észre, hogy az USA-ban és más országokban a legmagasabb öngyilkossági arányok éppen a pszichológusok köréből származnak. Ők maguk sem tudják, kik ők, de tanácsokat adnak másoknak. Egyik régi filozófiai barátom szintén pszichológus; sok beteget kezel, és próbálja meggyógyítani őket, de havonta egyszer gondja van rá, hogy találkozzon velem, és megnyugszik, miután egy ideig beszélt. Csak nevetni tudok ezen: egy másokon segítő embernek egy másik lényre van szüksége, hogy kisegítse. Volt egy másik nagy ember, egy nagy lélek, Valmiki. Igen, ő volt a Rámájana írója. Egykor nagy rabló és hidegvérű gyilkos volt, aki pénzért ölt embereket. Egy napon valami egészen más történt, mint máskor. Egy ember a hálójába került, és már épp megölte volna, de az ember azt mondta Valmikinek: mielőtt megöli, egy egyszerű kérdésre választ kér. „Osztoznak-e a családtagjaid a rossz tetteidben, a gyilkolás és a rablás rossz karmájában?” Valmiki így felelt: „Igen, persze, hiszen élvezik a vagyonomat, és mindent odaadok nekik, amit az emberek kifosztásából szerzek”; de az embert ez nem győzte meg, és tanácsára Valmiki hazament, és megkérdezte a feleségét, osztozik-e a rossz tetteiben, hiszen ő is élvezi az így szerzett pénzt. „Az asszony azt mondta: nem, soha. Miért tenném? Az én kötelességem ételt főzni neked, és ezt teszem; a többi egyszerűen nem rám tartozik.” Ekkor elszomorodott, és a szüleihez ment: „azt mondták: öregek vagyunk, és amikor fiatalok voltunk és dolgoztunk, megtanítottuk neked, mi helyes és mi helytelen; most öregek vagyunk, neked kell gondoskodnod rólunk, és nem a mi dolgunk tudni, mit teszel.” Nagyon dühös lett, és végül a fiához ment, aki, mielőtt bármit kérdezett volna, azt mondta: „Apa, én soha nem kértem tőled, hogy bármi ilyen ostobaságot tegyél, igaz?” Ekkor Valmiki felismerte a hibáit, elment a nagy emberhez, aki felébresztette, meditálni kezdett, és később megvilágosodott. Azután megírta a Rámájanát, a Szanátana Dharma egyik legnagyobb és legszentebb eposzát. Ez bárkinek lehetséges, egy kis tudatos gondolkodással. Az élet minden szomorúságát és minden fájdalmát tekintsd eszköznek önmagad felismeréséhez.
Semmilyen kapcsolat nem tett még senkit boldoggá. Egyszerűen azért, mert a létezés azt akarja, hogy tudd: semmi nem állandó, semmi nem örök. Amit ma a tiédnek gondolsz, holnap már nem lehet a tiéd. A szülők, akiket egész idő alatt szerettél, talán a nevelőszüleid, és a valódi biológiai szüleid vallása talán más, mint amit a szülőktől tanultál, akikkel eddig éltél. A név, amelyet adtak, megváltozhat; keresztény szülők miatt Shellynek hívhatnak, és holnap ez Sheetalra változhat. Nézd a következményt. Most a biológiai kapcsolatod más, a vallásod más, és minden más. A dolgok, amelyeket előző nap a tiédnek éreztél, teljesen eltűntek. Az egyetlen dolog, ami soha nem változhat, az igazi önvalód, az igazi lényed, a benned lakó lélek, a benned lakó isten. Az soha nem változhat; a lélek örök. Az az igazi lényed. Pusztán tudatában lenni ennek a ténynek: ez az élet igazi célja. Amint tudatában vagy, nincs halálfélelem, nincs félelem bármi elvesztésétől. A legboldogabb ember az lehet, aki mindent elveszített, mert nincs már mit elveszítenie, és bármit kap ezután, az csak nyereség számára; viselkedj hát úgy, mintha semmid nem volna – és valójában most sincs semmid, és amid van, soha nem hozhat boldogságot neked. Pusztán a légzésed megfigyelésének egyszerű módszere, amikor belélegzel és kilélegzel, elég ahhoz, hogy elindulj az önvalód felé vezető úton. Ehhez nem kell tudomány. A tudósok nem tudják úgy felboncolni az emberi testet, mint a halottkém a boncolásnál, hogy megmutassák a lelket; végül a szerveket mutatják meg; de hogy megtaláld azt a spirituális igazi lényt, önmagadat kell felboncolnod, pusztán a be- és kilégzésed megfigyelésével. Ez lesz a kezdet, és ezután sok további csoda kezd történni. Adok nektek 4 parancsolatot, amelyet a kedvenc upanishadomban találtam. Tudom, hogy az upanishadok ostoba könyvek, de néha még az ostobáknak is van intelligenciájuk; a parancsolatok így hangzanak:
Santoshah paramo laabhah, satsangah param gatih
vicharah param gnanam, kshame parmam sukham
Az elégedettség a legnagyobb nyereség, a nemes társaság a legnagyobb eredmény
A kérdezés a legnagyobb tudás, a megbocsátás a legnagyobb élvezet
Jegyezd meg ezt a négy fontos szót, és soha többé nem leszel szomorú. Ha mind a 4 tulajdonsággal rendelkezel, akkor már megvilágosodtál. Ha nem tudod követni ezt a 4 parancsolatot, próbáld mától követni. Aztán nézd a változást magadban. Küzdeni kell e tulajdonságokért, nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. De nem lehetetlen.
Valóban küzdeni kell a megvilágosodásért. Hadd meséljek el itt egy esetet. Volt egy barátnőm, aki szerette a filozófiámat. Rendkívül türelmetlen és nagyon arrogáns volt. Nagyon egoista. Egy közös barát révén találkozott velem. Minden felesleges vágy megvolt benne az életben, és azt mondtam: ilyen vágyakkal soha nem lehetsz boldog. Bosszús és dühös volt. Megkérdezte: a megvilágosodott erőddel, Divya Drusti-val meg tudod-e nézni és megmondani, hol fogok letelepedni az életben, mert mindig Londonban, az USA-ban vagy Kanadában akartam élni. Azt mondtam: biztosan a Földön leszel, ne aggódj a holnap miatt, csak meditálj, hogy megismerd magad. Azt mondta: „Acharya, te vagy a legidiótább szerzetes, akivel eddig találkoztam, aki nem tud válaszolni az egyszerű kérdésemre, hogy lássam 10 évre előre.” Azt mondtam: „Köszönöm, hogy idióta szerzetesnek nevezel, de most megszabadultál a haragodtól, így meditálhatsz”; de ő kérdést kérdés után tett fel, például: „Ki volt a mestered?” Azt feleltem: „A Himalájába mentem békét keresni, hogy kikerüljek a tragédiából, amely akkor sorozatosan sújtotta az életemet, és nem azzal a szándékkal mentem, hogy a spiritualitásba kerüljek; ott találkoztam egy erős nővel, aki elvezetett önmagam megtalálásához és minden fájdalomtól való végleges megszabaduláshoz. A gurum maga is minden mester tanítványa volt, de úgy érzem, ő a mesterek mestere volt.” Megkérdezte: „Ismerte Oshót?” Igen. Egyszer meglátogatta, és nagyon inspirálta őt – feleltem. Ekkor fogta a mobiltelefonját, felhívott valakit egy Osho-ashramban, és megkérdezte: „Ismert egy Shanta Devi nevű hölgyet, aki 1974–75-ben látogatta meg Oshót?” A szegény ember azt mondta: „Nem. (Talán aludtam, amikor annyian meglátogatták akkoriban.)” Rám nézett, és azt mondta: „Nincs ilyen személy”, és csak a guru mögötti guru érdekelte, akihez jött. Hogyan érhetnének el ilyen emberek megvilágosodást? Lehetetlen. Végül azt mondtam: „Kedves hölgyem, köszönöm; legalább e beszélgetés után kezdjen meditálni.” Ez a tudatlanság; ezeket nem kedveli Isten, nem választotta ki őket Isten a végső üdv elérésére. Ez a hölgy egész életét azzal tölti, hogy megkeresse azt a személyt, aki Oshóval volt, és mit csinált, és ilyenféle kérdések kavarognak az elméjében, ahelyett hogy végezné a meditációkat, amelyeket Osho hagyott hátra. Nekem soha nem volt szükségem állandóan mellettem lévő gurura, mert az én spirituális utam egészen más volt. Olyan filozófiát akartam alkotni, amely mindenkit arra késztet, hogy letépje a maszkját, és a tükör elé álljon, hogy lássa igazi arcát. Ha lehet, még el is égesse a hamis maszkokat, amelyeket korábban használt. Önmaguknak lenni.
Egyszer egy ember Buddhához jött, és megkérdezte: „Hallottam rólad, és úgy tűnik, valóban nagy vagy. Megtudhatom, mennyi idő kell a megvilágosodáshoz?” Buddha így felelt: „Csak 10 év.” Az ember megdöbbent: „Komolyan? Megmondanád újra, kérlek, gondold át, és mondd meg?” Buddha így felelt: „20 év, bocsánat, 30 év. Bocsánat, 40 év, és neked talán még több is.” A megvilágosodáshoz türelem kell. Ha türelmes vagy, megtörténhet itt és most. Ami küzdelemből születik, az mindig szép. Az anya kilenc hónapig hordja a gyermeket a méhében, és ez nagyon fájdalmas számára, nem csak testileg: lelki feszültségen is át kell mennie. Vigyáznia kell, ha valami történik a gyermekkel: mi lesz, ha valami a hasának ütődik a konyhában, vagy ha elesem zuhanyozás közben, mit egyek és mit kerüljek a terhesség alatt, hogy a baba születését semmi ne zavarja. Annyi feszültsége és fájdalma van. De fütyül mindezekre a bajokra. Néha az életét áldozza a szülés során, és őszintén, második életet kap, miután megszülte a babát; megvan az esély, hogy meghal a műtét alatt, de amikor meglátja az épp megszületett egészséges baba arcát, olyan boldog, olyan elragadtatott. Nem csupán úgy érzi, hogy minden fájdalom megérte, hanem elfelejti, és élvezni kezdi az új szeretett lényt, aki belőle született. A megvilágosodás ugyanilyen. Mélyen le kell menned a gyökerekig. Minél mélyebbre hatolsz a talaj alá, mint a fák esetében, annál több ág bontakozik ki kint, annál több a táplálék, annál több a virág és a csodálatos gyümölcs kint. Ha tehát mélyen meditálsz, a gyökerekig hatolva, kint érzed az üdvöt. Egyesíted a lelket a testtel, érzed, hogy nem csupán test vagy, hanem lélek is, és egy nap az egyetlen dolog, az igazi lény az, aki benned táncol, énekel és nyugodt benned. Ünnepeld azt a pillanatot. Basho verset énekelt, amikor megvilágosodott. Buddha csendben volt. Mahávíra nagyon csendes volt. Rámakrisna mindig mosolygott, és szeretettel tanított. Az ünneplés annyira különböző volt, mert minden megvilágosodott élőlénynek annyira különböző volt az élménye.
Ez a világ mindent megtesz, hogy ne válj Buddhává. A legjobb tudása szerint megpróbálja. Ha mindenki Buddhává válik, minden isten bábuvá lesz. Az összes pap elveszti a munkáját, a templomok kiürülnek, a pápáknak nyalókát kell enniük, és így tovább. Ez nagyon nehéz azoknak, akik megszokták a sötétben élést. Hogy elkerüljék a Buddha-állapot elérésének minden útját, a Szanátana Dharmában (a hinduk) rengeteg vak hiedelmet teremtettek. Indiában hús fogyasztása után senki nem megy templomba, de nem gondolkodnak: a papjaik szerint meg kell mosniuk a fejüket, és csak utána mehetnek. Olyan ostobán fest. Pusztán egy zuhany, amely megnedvesíti a hajadat, tisztává tesz? Nem gondolnak arra, hogy a hús még a gyomrukban van; csak néhány órával korábban ették? Ugyanezek a szabályok két lény szexuális együttléte után is. Azt mondják, Isten soha nem bocsát meg azoknak, akik szex után úgy jönnek az imádat helyére, hogy szex után nem mosták meg a fejüket. Miféle ostobaság ez? Mindannyian két szép lény szerelméből születtünk. Valójában a szeretet gyümölcsei vagyunk. Miért tekintenek a szexre tabuként? A legnagyobb tisztelettel kellene rá tekinteni; minden vallás a szex ellen van, mert az tudatosítaná bennük, hogy két lény – férj és feleség vagy két szerető – közötti szeretet tudatosabbá teheti őket. Ezt mondja Shiva a Vigyána Bhairava Tantra szent könyvében. A nőt férje halála után leborotváltatják, és soha többé nem hívják meg semmilyen szent szertartásra vagy ünnepre, bárhol tartják is. Rosszul bánnak vele, ha bárki házába ünnepségre megy. Megátkozzák, és nyilvánosan elítélik, ha megérinti a cinóbert (kumkumot). Leveszik vele a mangalszútrát (a szent fonalat, amelyet a hindu hagyományban a férj köt a felesége nyakába a házasságkötésnél). A nő a havi ciklusa alatt nem mehet az imádat semmilyen helyére, és nem vehet részt semmilyen szertartáson; ezt részben el tudom fogadni, ha tudományos alapja van, például ott, ahol sok ember gyűlik össze, ha a jelenlévő mikrobák valakinek ártanak, például egy csecsemő megfertőződhet; de a hús evése és a szex utáni mosakodás olyan idiótán hangzik. A húsevők kegyetlenek, és az emberiség szégyenei, de a szex kapcsolatát ezzel igazán nem értem. Amikor ugyanezt a kérdést tettem fel egy híres matha (a hely, ahol a közösség vezetője él) papjának, azt mondta: ne kérdezd ezt tőlem, mert a magyarázat után talán újra meg kell mosakodnom. Ez a válasz. Végül is mit várhat bárki a bohócoktól? Mindezeket a vallások találták ki, hogy az emberek ne ismerjék fel önmagukat, és e vak hiedelmek vitáiba bonyolódjanak, hogy soha ne legyen idejük meditálni vagy önmagukat megtalálni. Egyszerű összeesküvés. Ezért mondom újra: légy spirituális és légy meditatív, senki nem állíthat meg; de ha hiszel a papoknak, a pápáidnak, az egyházadnak, a templomaidnak, akkor elveszel abban. Sem Istent, sem önmagadat nem találhatod meg, mert Isten nincs sem a templomban, sem az égben: mélyen benned van. Találd meg.
Kezdettől fogva teljesen ellenzem a házasságot. A házasság az egymás szeretetébe vetett bizalom hiányát mutatja, ezért jegyzik be állami nyilvántartásba, ezért vannak az esküvői fényképek és sok minden más. A házasság senkit nem tett boldoggá, senki nem boldog, miután megházasodott. Ha megérted, kívül és belül, érzed majd, hogy igaz, amit mondok. Nem a házasság hozza a boldogságot és az üdvöt, hanem a két lény közötti szeretet hozza az üdvöt. A szerelmi házasságok nem sikeresek, mert a szerelem vagy csak belehabarodás volt, vagy egyszerűen eltűnt a házasság után. Az elrendezett házasság nem sikeres, mert a szülők, az öregek, a házasságközvetítők, a tarot-olvasók rendezik el, a család ül és tárgyal: mennyi aranyat adsz a fiamnak, mennyi vagyont adsz a lányomnak, és mindenféle üzletelés a házasság nevében. Hol itt a szeretet? Hogyan lehetne valaha is sikeres? Hogyan várhatsz bort a vízből; csak Jézus tehette? Mindenki nem. Senki nem kérdezi, hogy a fiú és a lány egyetért-e az elrendezett házassággal. Alig néhány percet adnak nekik, hogy beszéljenek egymással, és megismerjék, mit szeretnek, mit nem. Ez nagyon gyakori Indiában. Így a boldogság soha nincs ott. Egyszerűen: a fiú elérte a házasodási kort, tehát meg kell házasodnia, és ugyanígy a lány is. Vele kell maradnia egész életében, akár tetszik neki, akár nem, és ugyanígy a fiúnak is. Nem szeretik egymást, csupán szokásból házasok. A nőnek talán érzései vannak egy másik férfi iránt, akit szeret vagy egyszer szeretett, de mégis lefekszik a férjével, azt mondva, hogy a „kötelességét” teljesíti, a férj pedig csak a vágyát elégíti ki. Sem ő nem boldog, sem az asszony. Miféle szokás ez? Az asszony valaki másra gondol, és a férjével alszik, a férj pedig valaki mást képzel el, és megnyugszik, miután kielégítette a vágyát? Egész életük így telik, és senki nem lesz boldog. Ha a házasság arra korlátozódna, hogy két lény gyűrűt cserél, és azt mondja: „Igen, igen”, vagy „Kubool he” (urdu nyelven „elfogadom”, ahogy a mohamedánok mondják), és a férj mangalszútrát köt az asszony nyakába, akkor a világ nem lenne ilyen. Ez mind szemét. A keresztények és a muszlimok ebben a szertartásban legalább rendben vannak; a hinduk nagyon kegyetlenek, mert úgy érzem, a mangalszútra egyenlő az akasztófakötéllel. Van egy híres mondás: „A házasságok a mennyben köttetnek.” Igen, teljesen igaz, de teljesen rosszul értik. Hol van a menny? Ott, ahol a szeretet van.
Csak kevés házasság sikeres és boldog, mert az upanishadban olvastam egy szép történetet. Volt egyszer egy nagy bölcs, aki tapaszt végzett, és tanítványa folyton figyelte. Egyszer a nagy bölcs azt mondta tanítványának, hogy a mennybe kell mennie, és eljött az idő, hogy Istenhez térjen. Így hát a tűzbe fog vetni magát, de előtte minden tudását át akarja adni tanítványának. A tanítvány megdöbbent, és azt mondta: kérlek, ne tedd, mesterem, mert nélküled nem tudok élni. Akkor a nagy bölcs azt mondta: követed-e a guru szavát, vagy nem? Igen – mondta a tanítvány. A nagy bölcs megkérte a tanítványt, gyújtsa meg a fahasábokat, hogy beléjük léphessen (ezt szanszkritul Agni Praveshának hívják). Mielőtt a tűzbe vetette volna magát, a guru minden erejét átadta tanítványának, majd a tűzbe lépett; a tanítvány, aki tanúja volt a pillanatnak, sírni kezdett, és csodát látott: két fény szállt fel a mester testéből az égbe, és eltűnt. Ekkor a tanítvány bűntudatot kezdett érezni, és nem bírta nézni, ahogy mestere teste hamuvá válik. Így a tanítvány is a tűzbe ugrott, és ő is meghalt. De a lába félig égett el, és kissé kilógott a tűzből; egy róka meglátta, és meg akarta enni a tanítvány félig égett testét. Miután eleget evett, egy kicsit beljebb ment a tűzbe, hogy egészen megegye, de a tűz csapdájába esett, és ő is meghalt.
Nos, 500 évvel később. Volt egy szép királyság. Egy jóképű és jó herceg, és alatta egy csodálatos miniszter. Mindketten egyformán okosak és jóképűek voltak. A herceg apja úgy döntött, hogy fiának meg kell házasodnia, és ugyanígy gondolta a miniszter apja is. Így mindketten elhatározták, hogy elküldik őket a távoli királyságba, amely ugyanolyan nagy volt, mint az övék, és ahol a hercegnő szép, okos és egyben nagyon jószívű is volt; a herceggel ment jó barátja, a miniszter is. Amint a herceg meglátta a hercegnőt, szerelem volt első látásra: szerette, és a lány is szerette őt, és anélkül, hogy bármit beszéltek volna, mindketten azt mondták szüleiknek, hogy össze szeretnének házasodni, és boldogok lesznek együtt. A boldog miniszter, hogy ezt elmondja a királynak, kijött a palotából, meglátott egy szép lányt, és beleszeretett; megmondta neki, hogy szereti; a lány elég vonakodó volt, de később elfogadta, és ő éppen annak a királyságnak a miniszterének a lánya volt. Egy hónapon belül mindkét házasságot megkötötték. A herceg nagyon boldog volt, a miniszter pedig boldognak tettette magát. A herceg felesége úgy gondoskodott róla, mint egy babáról, mint egy gyermekről, nem mint férjről, de igazán jó volt; a miniszter felesége viszont nagyon durva és nyers volt. Egy nap a miniszter megkérdezte a herceget, valóban boldog-e a házasságában; a herceg azt mondta: „De még mennyire, ő a legcsodálatosabb nő, akit valaha láttam”; ezen a napon a miniszter elmondta, hogy a felesége nagyon durva és nyers, és a miniszter igazán tudni akarta, igazat mond-e a herceg vagy hazudik. A herceg azt mondta: nézd meg holnap a szobámban, mit tesz, amikor hazamegyek. Másnap a herceg hazament, és felesége meleg vizet hozott, hogy megmossa a lábát; a herceg rákiáltott: te átkozott nő, nem veszed észre, milyen forró a víz? (Az asszony tudta, hogy nem forró.) A feleség bocsánatot kért, és hideg vízzel újra megmosta a lábát. A herceg bement a szobába. Ételt kért, és felesége curryt és rizst hozott neki, és a herceg, miután megette, az arcába köpött, mondván, hogy nagyon fűszeres volt; az asszony újra bocsánatot kért, és cukrot hozott, hogy a férje ízlelőbimbói megnyugodjanak az édességtől. Ekkor a herceg a miniszterre nézett, és elmosolyodott, mutatva, milyen jó a felesége. A miniszter ugyanezt akarta megismételni a feleségével. Hazament, és meleg vizet kért; az asszony kiabált, és fél pohár vizet hozott; a miniszter dühösen ráöntötte, de az asszony visszavágott, és a poharat hozzávágta. Ezt még elviselte, mert megszokta; majd ételt kért, és miután megkóstolta, az asszony arcába dobta, mondván, hogy fűszeres; a feleség fogott egy fahusángot, és a fejére ütött vele, úgyhogy kórházba került. Elmesélte az egész történetet a hercegnek, és mindketten úgy döntöttek, hogy védikus asztrológushoz fordulnak. Az asztrológus felfedezte, hogy előző életükben tanítvány és mester voltak. A nagy bölcs a herceg alakjában testesült meg, a tanítvány pedig nem más, mint ez a miniszter; mindketten könnyek között ölelték meg egymást. A miniszter a feleségéről kérdezett, és az asztrológus azt mondta: a herceg felesége nem más, mint magának a bölcsnek a lelke, és ez volt az oka, hogy lelke kettévált, miután elhagyta a testét; ebben az életben az ugyanazon lélek két fele lett férj és feleség; a miniszter esetében viszont a feleség nem más, mint a róka, amely vele együtt halt meg, miközben a húsát próbálta megenni. Ez a történet adja meg minden ritka, sikeres, teljesen kielégítő házasság értelmét. Remélem, minden kétség eloszlott bennetek.
Om Tat Sat, Shanti Shanti Shanti Hee…
Írta
Acharya Shree Shankar